-         De igaz! Akárhogy tagadod, igaz! Legalább magadnak ne hazudj, Flor!

-         Mégis mit vársz tőlem, mit tegyek? Fede meghalt, és én akárhogy is akarom, nem tudom visszahozni!

-         Nem azt mondtam, hogy hozd vissza! Csak ismerd el, hogy szereted!

-         Max-ot szeretem. Ő a férjem.

-         Szánalmas vagy, Flor. Félsz az érzéseidtől, mert még mindig nem tudsz szembenézni a ténnyel, hogy elvesztetted Fede-t. Vagy lehet, hogy inkább azzal nem tudsz szembenézni, hogy nem harcoltál érte? Elengedted, pedig egy karnyújtásnyira volt tőled! Mindig volt valami indokod, hogy miért adod fel a harcot: a terhesség, a baba elvesztése, Delfina öngyilkossági kísérlete, az, hogy a nővéred, a kitalált halálos betegség… Mindig volt valami!

-         És Delfina hazugságaiért engem okolsz??

-         Nem, nem téged okollak! Arról beszélek, hogy ha igazán akartál volna harcolni Fede-ért, akkor megtehetted volna! Boldogan élnétek, és nem arra ébrednél minden reggel, hogy Max az üzletről beszél neked!

-         Boldog vagyok.

-         Tényleg? Pontosan tudod, hogy nem vagy az. Legalább magadnak bevallhatnád.

-         Nincs mit bevallanom!

-         Jó!!! Nem érdekel! Szenvedj csak, én megpróbáltam! De akkor is hozzá megyek Bata-hoz, és nem érdekel a véleményed! – Sofi és Bata elindulnak az ajtó felé.

-         Sofia! Gyere vissza, még nem végeztünk!

-         Dehogynem. – a lány visszanéz az ajtóból a nővérére. – Ha egy hadsereget küldesz ellenem, akkor is boldog leszek. Én megteszem azt, amihez neked nem volt elég bátorságod: harcolok a szerelmemért.

Sofi elmegy. Florencia némán néz maga elé. Még soha nem veszett össze a testvérével.

De nem volt igaza, gondolja a lány. Boldog vagyok. Szeretem Max-ot. Hazudsz, szólal meg egy kis hang a fejében. Te is tudod, hogy hazudsz. Nem hazudok, kezd el vitatkozni Florcita saját magával. Fede meghalt. És nem tudom visszahozni. Nem is akarom. Dehogynem. Nem! Annak a szerelemnek már vége van. Már nem létezik. Az a szerelem már halott. Nem halott. Van, ami soha nem hal meg. Van, ami elpusztíthatatlan. Az lehet, de ez nem a mi szerelmünk! Ha tényleg elpusztíthatatlan, akkor a hercegem miért nincs most is velem? Miért hagyott el engem? Pontosan tudod, hogy nem hagyott el. De elhagyott! Ha a szerelmünk örök lenne, akkor itt lenne! Velem lenne! Veled van. Nem, nincs! Ha itt lenne, érezném. Pont úgy, ahogy a halála után, mikor még tényleg itt volt. Azért nem érzed, mert nem akarod érezni. Ezt hogy érted? Kizárod őt a szívedből, pedig veled van. Jól mondta Sofi: félsz a fájdalomtól. De meg kell értened, hogy nem bújhatsz örökké álarc mögé. Egyszer szembe kell nézned az érzéseiddel. Előbb vagy utóbb meg kell tenned, különben soha nem leszel igazán boldog.

Flor zokogni kezd, és a kezébe temeti az arcát. A kimerültség, amit érez, semmi ahhoz képest, ami most a szívét nyomja. Igaza volt annak, aki azt mondta, hogy a testi szenvedés semmi a lelkihez képest. Floricienta szíve ketté akart hasadni a fájdalomtól, a gyomra megállás nélkül ugrált fel és alá, nem látott, nem hallott, csak sírt. Érezte, hogy a szíve mélyéről valami elő akar törni, valami hatalmas, ami rengeteg fájdalmat fog okozni neki, de ugyanakkor amit nem fog tudni visszatartani. De meg kell próbálnia. Nem törhet össze pont most, mikor szüksége lenne az erejére. Igazából mindig szüksége van rá. De mi lehet a baj? Miért most érzi azt, hogy minden összeomlik körülötte? Mintha eddig egy álomban élt volna, és most muszáj lenne felébredni. Csakhogy ő nem akar felébredni. Tudja, hogy a valóságban rengeteg fájdalom vár rá, és nem akar szembenézni vele. Nem akar megint szenvedni. Elege van a fájdalomból, a szerelem fájdalmából.

Florencia megriad a saját gondolataitól. A szerelem fájdalma? Miféle hülyeség ez? Miért fájna neki a szerelem? Hiszen Max mellette van, és nagyon szereti őt. Boldogok együtt. Nagyon boldogok.

A lány fáradtan roskad le a lépcsőre.

Valahol a szíve legmélyén tudja, hogy az igazi álom az, hogy abba a hitbe ringatja magát, hogy boldog Maximo-val. De hát kinek lenne elég bátorsága bevallani, hogy az élete korántsem olyan tökéletes, amilyennek előtte elképzelte? Ki merné bevallani, hogy annyi fájdalom és szenvedés után, amit átélt, nem boldog? Hogy az álom, amiért küzdött, a Maximo iránt érzett szerelme csak egy hazugság volt?

Oldalra hajtott fejjel elalszik, és nem álmodik semmit.

Ha elveszíted életed szerelmét, akkor úgy érzed, belehalsz a fájdalomba. És ha megtalálod őt valaki másban, foggal-körömmel harcolsz érte. Mert érzed, hogy csak olyannal lehetsz legalább egy kicsit boldog, aki az igazihoz köt téged. De a nagy szerelem egy ember életében csak egyszer jön el. Mert mindenkinek csak egy hercege van. És ebbe a legnehezebb beletörődni.

*

-         ÁÁÁÁ!!!

Floricienta felriad álmából. Borzasztóan fáj a nyaka. Félálomban nézi a mellette leszaladó alakokat. Roberta hangját hallja:

-         Flor, segíts, meg akar ölni!!

-         Ezt visszakapod, szerelmem!

Flor feláll, és megszédül, úgyhogy meg kell kapaszkodnia a lépcsőkorlátban. Robi a kanapé mögött áll, Tomi egy ketchupos üveggel a kezében próbálja megcélozni a lány arcát. Mindkettőjük ruhája teljesen piros.

-         Mi folyik itt? Mit műveltek már megint?

-         Ő kezdte! – mutogat Robertita.

-         Nem igaz! – csattan fel Tomas.

-         Elég legyen!

Florencia odamegy Tomi-hoz, és elkapja az üveget szorongató kezét. A fiú véletlenül megnyomja a palackot, és a ketchup ráömlik Florecita ruhájára. Roberta a szünetet kihasználva felrohan a lépcsőn. Tomi azonnal utána fut, egyedül hagyva Flor-t. A lány csöpögős arccal elindul a konyhába. Ott letörli magáról a ketchupot, megebédel, majd a fürdő felé veszi az irányt.

-         Floricienta!!!

Greta kiabál a lánynak. Florencia behunyja a szemét. Még mindig nagyon fáradt.

-         Floricienta, kérlek, magyarázd meg Eravisto-nak, hogy a citrom illatú ablaktisztító jobb, mint a narancsos!

-         Señorita, mondja meg ennek a német hölgynek, hogy a narancs sokkal kellemesebb illatú, mint a citrom!

-         De én mindig citrom illatút használok, és eddig senkinek semmi gondja nem volt vele.

-         Hát nekem most van! Narancsosat használjon, és kész!

-         Nem! Maga ne parancsolgasson nekem!

Flor a kezébe temeti az arcát.

-         Elég volt! Nem bírom tovább! Hagyjátok abba, kérlek! Teljesen mindegy, hogy citromos vagy narancsos ablaktisztítót használtok!

-         Nein, mein Kind, nem mindegy! Ez nagyon is fontos kérdés! Az illat átjárja a házat, és én nem hagyom, hogy ez a narancs illata legyen!

-         Márpedig igenis az lesz!

-         Nem!

-         De!

-         Nem!

Greta megpróbálja kirángatni Evaristo kezéből a narancsos ablaktisztítót. Az üveg tartalma végül Florencia pólóján köt ki. A lánynak már kiabálni sincs ereje, csak kimegy a konyhából.

*

A nappaliban találkozik Martin-nal. A fiúnak egy rakás anyag van a kezében.

-         Az mire kell? – kérdezi Flor.

-         Átalakítom a házat.

-         Mit csinálsz?

-         Azt szeretném, ha a ház tükrözné azt a rengeteg békét és szeretetet, amit magamban érzek.

-         Én egy nagy rakás dühöt és fáradtságot érzek magamban, mégse teszek mindenhova bokszzsákot meg ágyakat.

-         Te ezt nem érted, Flor. Ez az én életem.

-         Mi?

-         Hippi vagyok. És eszerint is szeretnék élni.

-         Figyelj, Tincho! A gond az, hogy ki tudja, meddig tart nálad ez a hippi-őrület, és utána majd mindent rendezhetünk vissza, és el kell mennünk egy tüdővizsgálatra is a belélegzett illatosítók miatt. Plusz ebben a házban tudomásom szerint csak te vagy hippi, és mi, többiek, normális életet akarunk élni egy normális házban, érted?

-         Na de, Flor! Szabad ember vagyok, és az alkotmány értelmében jogom van kinyilvánítani, hogy mit gondolok a világról és az emberekről. Békét és szerelmet akarok.

-         Először is: nem érdekel, mi van abban az alkotásban, vagy miben. Amíg ebben a házban élsz, a ház szabályai vonatkoznak rád, és a hármas szabály szerint nem alakíthatsz át semmit a többiek megkérdezése nélkül.

-         Van ilyen szabályzat?

-         Most már van. Másodszor: én is békét és szerelmet akarok, de mivel se te, se én nem tudjuk meggyőzni Irakot, hogy ne robbantsanak fel semmit, béke biztos, hogy nem lesz még egy jó ideig. Ami pedig a szerelmet illeti: abból van elég ebben a házban. Itt vagy te meg Marina, Roberta és Tomi, Nico és Valen, Franco és Olivia, Greta és Evaristo, Sofi és Bata, Maia és Facha… ennyi bőven elég.

-         Magadat és Max-ot miért nem mondtad? – kérdezi gyanakodva Martin.

-         Ööö… nem tudom… elfelejtettem… Ebben a házban túl sokan vagyunk, nem lehet mindenkit megjegyezni! – Flor zavarban van.

-         Szóval nem alakíthatom át a házat?

-         Nem!

-         Megsérted a szabadságjogaimat…

-         Nem érdekelnék a jogaid! Semmit nem alakítasz át!

A lány dühösen felmegy az emeletre.

*

Florecita maga se tudja, miért lett ilyen mérges. Martin igazából semmi olyat nem mondott, amivel feldühíthette volna. A lány levetkőzik. Most leginkább egy jó forró fürdőre vágyna, mégis a zuhanyzókabinhoz megy. Mióta megszülettek a babái, gyakorlatilag aludni se volt ideje, nemhogy nyugodtan fürödni. A zuhany alá állva végre kicsit megnyugszik. Végülis tényleg nincs olyan nagy baj, gondolja. Volt már ennél nagyobb káosz is ebben a házban.

Ez igaz is. Franco és Olivia elutaztak nyaralni, és csak két hét múlva várják őket haza. Maia és Facha szintén nyaralnak. Delfina és Lorenzo börtönben vannak. Nagyon erős lehet a szerelmük, ha még a rácsok mögött is ugyanúgy tudnak örülni egymásnak. Flor volt benn náluk néhány napja, és nagyon boldognak tűntek. Malala-t és Bonilla-t nem látta a lány. Pedig ők is ugyanabban a börtönben vannak, ahol Delfi-ék. Igaz, Malala még a saját lányával se akar beszélni, nemhogy Florencia-val.

A lány megtörölközik, felöltözik, és kimegy a fürdőből. A folyosón összefut Nico-val és Valen-nel.

-         Minden rendben, srácok?

A fiatalok észre sem veszik Flor-t. Fülig szerelmesek egymásba, és a másikon kívül senki nem létezik a számukra. Beszélhetnék egy ajtóhoz is, gondolja a lány. Valószínűleg az is jobban figyelne rám. Jókedve azonban továbbra is megmarad, de csak addig, míg le nem ér a lépcsőn: a nappaliban mindent különböző színű anyagok borítanak, gyertyák égnek minden elképzelhető helyen, és jelek vannak a falra festve.

-         Hogy tetszik? – kérdezi Martin.

-         Borzalmas. – feleli Flor. – Ebben a nappaliban több a békejel, mint az egész ENSZ-ben.

-         Kösz, Flor! Pont ez volt a célom.

-         Nos, akkor nagyon ügyes vagy, mert sikerült elérned. Bravó! És most azzal a rengeteg energiával, ami még benned van, változtasd meg a célirányt, és rendezd szépen vissza a nappalit, világos?

-         De hát miért? Baj, hogy mindenből sugárzik a béke?

-         Nem, de ha véletlenül meglátogat minket Hitler, akkor nagyon pipa lesz, és mi senkit nem akarunk megbántani, ugye?

-         Flor, Hitler már rég meghalt.

-         Akkor George Bush, vagy mit tudom én ki. A lényeg, hogy csinálj vissza mindent!

-         Muszáj?

-         Igen. Megmondtam neked, hogy ne alakíts át semmit. Nem hallgattál rám, hát most dolgozz csak!

A lány magára hagyja a dühös Martin-t, és bemegy a konyhába vacsorázni. Nem sokkal később elindul a szobájába lefeküdni. A nappaliban Martin a kezébe tesz egy dobozt.

-         Fogd meg ezt egy kicsit!

-         Kérlek, siess, Tincho, mert nagyon fáradt vagyok.

-         Oké, fél perc.

A fiú hozza a gyertyákat. Az egyiket ügyetlenül fogja meg, és a még folyékony viasz természetesen Flor ruháján landol…

*

Florencia ismét felriad álmából.

-         Csak én vagyok. – hallja Max suttogó hangját valahonnan az ajtó felől. – Aludj tovább!

Maximo befekszik Florcita mellé az ágyba, és szinte azonnal elalszik. A lány szemére viszont nem jön álom. Csak forgolódik, és úgy érzi, valamit elfelejtett, de nem tud rájönni, mi az.

Körülbelül 15 perc múlva felül az ágyban, felhúzza a papucsát meg a köntösét, és odasétál a kicsik ágyához. Megsimogatja a gyerekei arcát, és kimegy a szobából.

A konyhában iszik, majd kinéz az ablakon. Nyugodt éjjel van. Kimegy a kertbe, és megáll a varázsfa alatt. Felnéz a kristálytiszta égre. A csillagok hunyorogva néznek vissza rá. Telihold van. Ahogy az eget nézi, eszébe jut, mit mesélt neki egyszer régen az édesanyja:

„Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis csillag. Csodaszépen ragyogott az égen, onnan nézte a Földet. Egy este a kis csillag látta, hogy két fiatal sétál a homokos tengerparton. Nagyon boldogok voltak. Szerelmesek, gondolta a kis csillag. Bárcsak én is átélhetném ezt! Futottak, nevettek, beszélgettek… élték a normális, hétköznapi életüket. A kis csillagnak nagyon fájt a látvány, és elhatározta, hogy megkeresi a Holdat, és megkéri, hogy engedje le őt egy kis időre a Földre. A Hold kinevette a kis csillagot, mert azt hitte, hogy szórakozik vele. Mikor azonban a kis csillag sírva fakadt a fájdalomtól, a Holdnak megesett rajta a szíve, és így szólt:

-         Pontosan 12 órát kapsz. Egy perccel se többet. De jól gondold meg a kívánságodat! A Földön se minden olyan tökéletes, amilyennek tűnik. Az emberek nemcsak szép dolgokat élnek át.

-         Akik ott vannak lenn, nagyon boldognak tűnnek.

-         Ne higgy a látszatnak, kis csillag! Az emberek furcsa teremtmények. Ha bánatosak, akkor a mosolyuk mögé rejtik a könnyeiket. Ha meghasad a szívük, akkor elmenekülnek. Ha boldogok, akkor azt gondolják, biztos valami rossz dolog jön.

-         Nem értem, mit akarsz mondani, uram.

-         Azt akarom mondani, hogy az emberi világ nagyon bonyolult. Az emberek nem értik meg, milyen rövid az élet. Nem használnak ki semmit, nem mosolyognak, félnek boldogok lenni, mindig azon gondolkoznak, mi az, ami hiányzik az életükből, és nem veszik észre, mennyi mindenük van. Az emberek senkit és semmit nem tudnak értékelni, csak akkor, ha az a valaki vagy valami már nincs mellettük. Nem tanulnak másik hibáiból, sőt van, amelyikük még a sajátjából se tanul. Persze vannak kivételek. Azok az emberek, akik elvesztenek valakit, aki nagyon fontos volt nekik, megtanulják értékelni azokat a dolgokat, amik még megmaradtak a számukra. De ők nagyon kevesen vannak. Az emberek többsége csak átrohan az életén, és mikor lelassít, észreveszi, hogy már csak napjai vannak hátra. Ez így megy évezredek óta. Az emberek pedig nem tanulnak. Nem ülnek le a tengerparton megnézni a naplementét, mert holnap sok dolguk lesz… Nem érzik át igazán az étel ízét, mert lejár az ebédszünetük… Nincsenek elég időt a gyerekeikkel, mert az a fő gondjuk, hogy el tudják tartani őket… Nem veszik észre, hogy a lányuk vagy a fiuk számára sokkal többet jelentene, ha este együtt vacsoráznának, vagy játszanának egyet… De nem akarlak lebeszélni. Az emberi világnak van jó oldala is. Csak nem akarom, hogy úgy menj, hogy nem tudod, mit vállalsz... Nem gondoltad meg magad?

-         Nem.

-         Rendben.

A Hold elengedte a kis csillagot. Adott neki egy szép női testet, és a tengerparton ejtette le a kis csillagot, aki az Emma nevet kapta. Emma sétálni kezdett a parton. Milyen gyönyörű, gondolta, ahogy a tenger habjait nézte. Hirtelen felbukkant a habok közül egy férfi. Kijött a partra, és Emma csak nézte. Valami furcsát érzett. Nem tudta megmagyarázni, hiszen csillagként nem érzett soha semmit. A férfi felé indult. Emma hasában furcsa, bizsergő érzés támadt.

-         Szia! – köszönt neki mosolyogva a fiú. – Erik vagyok.

-         Emma. – mutatkozott be a kis csillag.

Kezet fogtak. Emma nem tudta levenni a szemét a fiúról. Úgy érezte, mindjárt elájul.

Erik meghívta őt a közeli kávézóba. Reggeliztek, és Emma az összes étel ízét kiélvezte. Utána sétálgattak a parton, és Erik elmondta, hogy azóta minden nap lejár a tengerhez, hogy elvesztette a szerelmét. Emma szíve megdobbant, és könnyek csordultak ki a szeméből. Ez lehet a fájdalom, gondolta a kis csillag, és letörölte a könnyeket az arcáról. Órákig sétálgattak a parton. Délután elmentek egy étterembe, ettek, majd Erik elhívta a lányt úszni. Együtt mentek le a partra. Boldogan úszkáltak a vízben, és Emma teljesen elfeledkezett az időről. A naplementét már a partról nézték végig.

-         Még mindig nem tudom, ki vagy. – szólalt meg hirtelen Erik.

-         Emma vagyok.

-         Igen, ez a neved, de nem tudom, honnan jöttél. Még soha nem láttalak erre. Meddig maradsz?

-         Nem sokáig.

-         Az mit jelent?

-         Azt, hogy néhány óra múlva el kell mennem.

-         Hova?

-         Valahova, ahonnan soha többé nem jövök vissza.

-         Szóval nem látlak többet?

-         Nem.

Erik nem kérdezett többet. Egy ideig némán nézte a lányt, majd közelebb hajolt hozzá, hogy megcsókolja. Mielőtt Emma és Erik szája egymáshoz érhetett volna, a lány hirtelen csillaggá változott, és a fiú többé hiába kereste.

A Hold ránézett a kis csillagra:

-         Én figyelmeztettelek. Mondtam, hogy az egy furcsa világ. Nem kellett volna lemenned.

-         De, le kellett mennem. Az egy jó világ. Van benne fájdalom és öröm, jó és rossz, világos és sötét, szép és csúnya. De ez így tökéletes. Ha nem lennének rossz dolgok, akkor egy jó ember se lenne a világon. Akkor senki nem tudná értékelni az életét. Még Erik se.

A kis csillag félve, de ugyanakkor kíváncsian nézett a Holdra.

-         Mit szeretnél tudni?

-         Mi volt az, amit éreztem? A bizsergés a gyomromban, a melegség a szívemben?

-         Ez a szerelem.

A kis csillag ezután visszatért az égre. Az emberek bolondok, gondolta. A szerelem csodálatos, mégis vannak, akik elengedik. Nem harcolnak a boldogságért. És hogy miért? Mert nem értik meg, hogy a szerelem a legnagyobb erő a világon.”

Florencia-nak hullani kezdenek a könnyei. Megrázza a fejét, ránéz a fájára, és így szól:

-         Mit felejtettem el, tündérkék? A gyerekek alszanak, Roberta és Tomi még mindig szeretik egymást, bármit is mondanak, a nappali is oké… Franco és Olivia biztos nagyon boldogok, Nico és Valen túl boldogok, Maia-val is minden rendben van… Akkor meg mi a baj? Miért érzem úgy, mintha egy elefánt ülne a gyomromon? A szívem is majd’ meghasad, pedig az életem… tökéletes. Boldog vagyok.

Floricienta elbizonytalanodik, és a Hold szavaira gondol.

-         Vagy mégsem? A mosolyom csak egy álarc? Nem, nem, az lehetetlen, hiszen boldog vagyok. Van egy férjem, aki szeret, és akit én is szeretek. Vannak gyerekeim, akik olyanok, akár a 3 legédesebb karácsonyi süti. Senki nem bánt, és senki nem akarja tönkretenni az életemet, ami nagyon furcsa dolog. De akkor miért érzem ezt? Miért érzem egyedül magam még akkor is, mikor Max mellettem fekszik? Miért?

A tündérek nem válaszolnak.

-         Á, sztrájkoltok? Miért? Most miért? Miért vagytok dühösek rám? Most kivételesen semmit nem csináltam rosszul! Tündérkém! Gyere ide, és magyarázd meg! Válaszolj nekem!

Csend.

-         Tudod, mit? Ne válaszolj! Tudok élni nélküled is. Nincs szükségem rád! Hallod? Nincs szükségem rád!! Mert van egy hercegem, aki…

Ebben a pillanatban a fa csillogni kezd, és egy fehér virág hullik Flor kezébe…

Por qué me quedo muda, prendida en tu mirada…