2. fejezet

Álmok útján

Floricienta néhány másodpercig döbbenten nézi a kezében lévő apró virágot. Felnéz a fájára, ami most már nem csillog.

-         Mit jelent ez, tündérkék? Miféle jel ez? Nem értem…

A lány ránéz a virágra.

-         Talán… Nem, az lehetetlen. Lehetetlen. Nem lehet ő…

Florencia körülnéz, de nem lát senkit. Megrázza a fejét.

-         Őrült vagyok. Hiszen meghalt. Nem lehet itt. Elvesztettem. De ha nem ő… akkor ki? Tündérkék, kérlek! Nem tehetitek meg velem, hogy küldtök egy jelet, de nem mondjátok meg, mit jelent! És különben is… miért most küldtétek, mikor nem is kértem? Inkább azt mondjátok meg, mit felejtettem el! Kérlek! Válaszoljatok!

Apró, színes pöttyök jelennek meg a levegőben Florecita előtt.

-         Na végre! Nem mondhatnám, hogy elsiettétek! Egy csomó kérdésem van! Először is: van valami, ami kiment a fejemből, és  bármennyit is gondolkozok, nem tudok rájönni, mi az. Kérlek, segítsetek, különben egy percet sem fogok tudni aludni egész éjjel!

A tündérek hallgatnak.

-         Ááá, szóval így állunk? Rendben, ha nem segítetek, akkor majd egyedül kitalálom! Tudom, hogy nagyon fontos nekem… akkor biztos valaki olyannal kapcsolatos, akit szeretek… Max…

Ekkor a fények a lány keze felé indulnak, és a virág leesik a földre.

-         Mit csináltok? Teljesen megkergültetek? Nem értitek, hogy nem tudom, mit jelent ez?

Flor lehajol, és felveszi a virágot.

-         Mi ez? Mire utal ez a virág? Mit jelez? – sóhajt egy nagyot. – Tényleg őrült vagyok. Lehet, hogy ez nem is jel, csak a tündérkéim belázasodtak. Igen, biztos ez történt. Hiszen mi ez? Csak egy fehér virág…

A lány hirtelen a szája elé kapja a kezét. A felismerés olyan hirtelen jött, mint derült égből a villámcsapás. Floricienta-nak azonnal hullani kezdenek a könnyei.

-         Hogy lehetek ilyen hülye? Hogy felejthettem el? Ma van két éve, hogy a Frigo elment. És nekem nem jutott eszembe! Az első évfordulót is elfelejtettem. Szóval ezt próbáltad nekem jelezni, tündérkém! Köszönöm! Ha nem adtad volna ide ezt a virágot, teljesen kiment volna a fejemből. Hogy lehettem ennyire elfoglalva a saját életemmel? Napok óta csak sajnálom magam, és elfelejtettem a legfontosabb időpontot az életemben! Bolond vagyok! Ez nem lehet igaz…

Felnéz az égre.

-         Drága Frigo-m! Bárhol is vagy, kérlek, bocsáss meg nekem! Tudom, hogy ezt soha semmivel nem tehetem jóvá, és hogy nagyon dühös vagy rám. És igazad van. Én is mérges lennék a te helyedben. Annyira sajnálom! Bocsáss meg!

Florencia megpuszilja a virágot, és elszalad a ház felé. A virág útközben kiesik a kezéből. Lehull a földre, és ragyogni kezd.

A következő pillanatban egy férfi jelenik meg a kertben. Csodás, áttetsző teste van, és különös fény árad mindenéből. A férfi lehajol, felveszi a virágot, és ő is megpuszilja. Ezután vágyakozva néz abba az irányba, amerre Flor elfutott. A fájdalom és a szerelem különös csillogása látszik a szemében.

Ekkor futva közeledő ember léptei hallatszanak, és a férfi a virággal együtt eltűnik.

A kertben megjelenik Floricita. A fa elé érve hirtelen megtorpan, és a szívéhez kapja a kezét. Gyanakodva néz a fára.

-         Mi volt ez? Mi volt ez a szorító érzés a szívemben, kicsi fám?

Még néhány másodpercig gondolkozva nézi a fát, aztán megrázza a fejét.

-         Mindegy, most fontosabb dolgom is van. Csak a virágért jöttem. Elhagytam, mikor befelé futottam. De szükségem van rá, hogy ezentúl mindig emlékeztessen a fontos dolgokra. Hol van?

A lány az egész kertet átkutatja, de nem találja meg a virágot. Végül homlokát ráncolva megáll a fa alatt.

-         Hova tűnt? Pedig biztos, hogy itt hagytam el. Talán csak felkapta a szél. – Floricienta megzavarodik. – De hát még csak egy kis szellő sincs… Nem számít…

Legyint egyet, és újra bemegy a házba.

*

Feloson az emeletre, és halkan felöltözik. Ránéz az éjjeliszekrényen álló órára: már elmúlt 1. Max megfordul az ágyban. Floricienta megijed, de a fiú nem ébred fel. Ezután gyorsan kimenekül a házból, és futva elindul a város másik végében lévő temetőbe. Végtelenül hosszúnak tűnő utcák egész sorát hagyja a háta mögött. A város nagyon szép éjjel, az utcák ki van világítva, a házak hatalmas, sötét kockáknak tűnnek az utcai lámpák derengő fényében. Néha megcsillan egy-egy ablaküveg, de egyébként teljes a némaság és a mozdulatlaság a kis utcákban. Flor csak rohan és rohan, szúr a tüdeje, mégsem áll meg. Két érzés kavarog a lelkében: az egyik a vágyakozás, hogy minél előbb odaérjen az ő Frigo-jához, a másik a félelem. Az éjjeli város ugyanis azt a pár hónapot juttatja eszébe, mikor minden éjjel ezeket a kis utcákat rótta. Úgy ismeri Buenos Aires-t, mint a tenyerét. Az összes apró kis mellékutcáról tudja, hova vezet. Miután a mamája meghalt, és a papája, pontosabban Eduardo elment, hosszú hetekig keringett éjjelente céltalanul a városban, mígnem egyszer Bata eljött érte, és hazavitte. Ezután azt hitte, többé soha nem kell a sötét utcákra menekülnie a fájdalma elől. Tévedett. Fede halála után nappal a fiú kérésének megfelelően a házban volt, mosolygott, vigyázott a gyerekekre, és próbált erőt adni nekik. Éjszaka azonban kilopózott a házból, pont úgy, ahogy most, és némán, az elfojtott zokogástól csukladozva mászkált az utcákban. Ez az állapot azonban csak addig tartott, míg meg nem érkezett a házba Maximo.

Florencia odaér a temetőhöz. Térdére támasztja a kezeit, és néhány másodpercig csak zihál. Aztán elindul a bejárat felé. A temető kapuja le van lakatolva. A lány nem tétlenkedik, egy macska ügyességével átmászik a hatalmas vaskapun. A ravatalozó oldalának támasztva talál egy olyan fáklyát, amivel a temető mindenszentek idején szokott kivilágítva lenni. A fáklya mellett szerencsére van egy doboz gyufa is, így Florcita meggyújtja a lámpáját. Magasra emeli, és körülnéz. Mivel már két éve egyáltalán nem volt a temetőben, fogalma sincs, merre menjen. Elindul a leghosszabb úton, és keresgélni kezdi Fede sírját. Bő fél óra múlva találja meg a keresett sírkövet, melyen ez a felirat áll:

Federico Fritzenwalden

élt

1980-2004

Soha nem felejtünk el…

Flor letérdel, és rámered az utolsó sorra: „Soha nem felejtünk el…” Bűntudata és fájdalma e szavak láttán csak még jobban erősödik. Megint könnyek gyűlnek a szemébe. Eszébe jut egy újabb szomorú emlék.

Fede halála után ő és Franco mentek el egy temetkezési vállalkozóhoz, hogy megcsináltassák a Jégcsap sírkövét. Ezekre az emléktáblákra mindig vagy egy rövid, pár soros vers, vagy egy szép mondat kerül. Florecita-nak a választható feliratok közül egyik se tetszett. A versek tényleg gyönyörűek voltak, a mondatok magányról és fájdalomról szóltak. De ezekben a feliratokban valahogy nem volt igazi érzés. A lány olyat akart rávésetni szerelme sírkövére, amit nem lát 2 méterenként az ember. Hosszasan gondolkozott azon a néhány tökéletes szón. Franco már nagyon ideges volt, és a sírköves is bosszúsan nézte őket. Flor végül megfogta a fél órával előtte odakészített tollat, és leírta ezt a pár szót: „Soha nem felejtünk el…” Franco ránézett a papírra, amit a lány a kezébe tett. Könnyek gyűltek a szemébe. Ez volt a tökéletes felirat. Nem sablonos, nem mű, nem csöpögős. Valódi. Ebben a néhány szóban benne volt minden, amit a Fede maga után hagyott: a fájdalom, a szenvedés, a bánat, a magány, a hiány, a szeretet és az örök szerelem.

Floricienta ránéz a Frigo képére. A mosolygó arcot látva nem bírja tovább visszatartani a szívében összegyűlt rengeteg fájdalmat: egyszerre előtör belőle minden, amit 2 éve próbál magába fojtani. Leteszi a fáklyát, és megérinti a Jégcsap arcképét. A kép hideg tapintásától csak még keservesebben zokog.

-         Bocsáss meg, hercegem! Könyörgöm, bocsáss meg nekem!

A lánynak még Don Frigo szemébe nézve is nehezére esik kimondani a következő szavakat:

-         Sofi-nak igaza van. Nagyon hiányzol. Jobban, mint bárki más. Azt akarom, hogy mindig mellettem légy. Tiszta szívemből szeretlek. Szeretlek!

Florencia elmosolyodik, és hatalmas megkönnyebbülést érez.

-         Szeretlek! Max-ot is szeretem, de te vagy életem szerelme, és ezen senki és semmi nem tud változtatni. Miért nem ismertem el eddig? Miért? Ezért fáj a szívem annyira. Miattad. Hiányzol…

Egy ideig némán nézi a képet, majd elmond mindent a hercegének, ami csak a szívét nyomja:

-         Tudod, mindig azt mondtam neked, hogy gyáva vagy. Pedig én sokkal gyávább vagyok, mint te. Nem harcoltam a szerelmemért. A családom fontosabb volt, mint te. Családom? Nem is biztos, hogy Delfina-t családnak lehet nevezni. Féltem kockáztatni. Féltem a szenvedéstől. Féltem a fájdalomtól. De most már tudom, hogy mindent fel kellett volna adnom érted. Milyen bolond voltam! Miért csak most döbbenek rá, milyen fontos voltál nekem? Miért nem értettem meg, hogy a szerelem mindennél erősebb? Miért nem harcoltam? Gyűlölöm magam. Én tettem tönkre a szerelmünket. Csak az én hibám, hogy így végződött. Nem lett volna szabad elengednem téged. Boldog lehettem volna. Igen… boldog… most nem vagyok boldog. Tényleg nem vagyok boldog. Gyere vissza, hercegem! Szükségem van rád! Kérlek! Gyere vissza! Nem tudok nélküled élni… Szeretlek…

A lány rádől Fede sírjára. Egész testét átjárja a fájdalom, úgy érzi, mintha a szívét ki akarnák tépni a helyéről…

A feje felett a Frigo arcképe hirtelen csillogni kezd. A mosolygó Jégcsap-arc szemeiből könnyek csordulnak ki. A könnyek ráhullanak Flor hajára. A lány nem vesz észre semmit.

-         Elnézést. Mit keres maga itt?

Florecita hátranéz. Egy rendőr áll mögötte, és kérdő tekintettel nézi őt.

-         Én csak… – a lány letörli a könnyeit, és feláll. – Én csak… ma van 2 éve, hogy… és… csak kijöttem… mert… nem bírtam tovább… hiányzik…

-         Sajnálom, de be kell vinnem a kapitányságra. A temető éjjel zárva van. Nem lett volna szabad bejönnie. De ezt nyilván ön is tudja, hiszen a kapu be volt zárva.

-         Persze, tudom… de… maga ezt nem érti… elveszítettem életem szerelmét, és…

-         Nézze, nem számít, miért van itt. Velem kell jönnie. A rendőrségről majd felhívhat valakit, aki igazolja magát. Az a személy eljön önért, és hazaviszi. De most be kell mennünk.

*

A rendőrségen Flor-t leültetik egy puha székbe. A lánynak még mindig potyognak a könnyei.

-         Kérem, nyugodjon meg! Nem lesz semmi baj. Valaki bejön önért, és hazaviszi. Ennyi. Az esetről nem készül papír, semmi. Minden rendben lesz.

A rendőr sajnálkozva néz Floricienta-ra. Nyilván azt hiszi, hogy a lány a rendőrségtől fél ennyire. Florencia azonban nem most először kerül bajba, és már megszokta a kapitányságot. Valójában még mindig Fede-n jár az esze.

-         Kérem, adja meg valakinek a telefonszámát, akit értesíthetek.

Florecita legszívesebben Franco számát mondaná ki, de mivel a fiú jelenleg nincs elérhető közelségben, végül az otthoni számot adja meg a rendőrnek. Némán reménykedik, hogy ne Maximo vegye fel a telefont…

*

Hiába reménykedett. 20 perc múlva már ott áll Max a rendőrségen. Egy szót se szól a feleségéhez az úton, de Florcita ennek kimondottan örül, mert így legalább nyugodtan tud gondolkodni. Az autó ablakán át nézi a kis utcákat, amik mellett elhaladnak. Az utcai lámpák fénye vízszintes csíkká olvad össze a kocsi sebessége miatt. Vajon képes leszek valamikor az éjjel közepén félelem nélkül, nyugodtan sétálni ezeken az utcákon?, töpreng a lány. Max lefékezi az autót, mert egy piros lámpához értek. A Flor-ral szemközti ház gyönyörűen ki van világítva: mindenhonnan apró, fehér égők függnek alá.

Olyan, mintha egy meséből lopták volna el, gondolja a lány a házat nézve. Nagyon boldogok lehetnek a lakói. Csodás életük van. Talán egy herceg és egy hercegnő lakik itt, a pici gyerekeikkel. És legalább olyan boldogok, mintha egy palotában laknának a végtelen tengeren túl. Mi, hétköznapi emberek el se tudjuk képzelni a boldogságukat. De biztos nagyon sokat szenvedtek, mielőtt eljutottak a nyugodt élethez. A hercegnőt sokat bántotta a mostohacsaládja, egy boszorkány pedig bezárta egy kastély legfelső tornyába, és elvarázsolta, hogy csak az igaz szerelme ébreszthesse fel egy csókkal. A herceg nagyon sokáig kereste a hercegnőjét, és mikor megtalálta, megküzdött a háromfejű sárkánnyal is a boldogságért. És megölte a sárkányt, felment a toronyba, megcsókolta a hercegnőt, elvitte a fehér lován a palotájába, összeházasodtak, és boldogan élnek. De vajon miért jöttek ide, Buenos Aires-be? Talán festik a palotát. Vagy azt akarják, hogy mások is lássák a boldogságukat, és az emberek küzdjenek a szerelemért.

A lámpa zöldre vált, és a kocsi továbbindul. Floricienta hátrafordul, és addig nézi a házat, míg az el nem tűnik a szeme elől.

Ha Fede élne, talán a mi házunk is így tündökölne, gondolja szomorúan a lány. És akkor igazán boldog lehetnék. Ha még egy esélyt kapnék, biztos nem adnám fel. Soha. Bármivel szembenéznék, akár 100 Delfina-val is. És legyőzném őket. És boldog lennék az én Frigo-mmal.

Egy könnycsepp legördül Florencia arcán, és rácsöppen a kezére. Ott ragyogni kezd, de a lány ezt nem veszi észre. Percekig némán utaznak. Aztán Florecita Maximo-ra néz.

Tulajdonképpen szerencsém van, gondolja. Sokkal rosszabbul is fogadhatta volna. Ordíthatna velem, mégsem teszi. Talán mégsincs minden veszve. Talán a szerelmünk még nem tűnt el teljesen.

*

Hazaérve Max leparkol, és mindketten bemennek a házba. Floricienta nem mond semmit, csak elindul a lépcső felé. Nagyon álmos, és nem tudja kiverni a fejéből a meseszép ház látványát. Már a harmadik lépcsőfokon áll, mikor Max becsapja az ajtót, és villámló szemmel odamegy a lépcső aljához.

Eltűnt, gondolja Florencia. Nincs itt már semmi szerelem.

-         Állj meg! Nem gondolod, hogy magyarázattal tartozol?

-         Nem, nem gondolom.

-         Nem gondolod?? Az éjjel közepén csörög a telefon, hogy menjek be érted a kapitányságra, és a kisasszony azt hiszi, nem tartozik semmiféle magyarázattal!!

-         Miért, tartozok?

-         Igen!!! Ha jól tudom, a férjed vagyok!

-         Pontosan. A férjem vagy, nem az apám.

-         A férjednek is tartozol magyarázattal! Legalább arra vennéd a fáradságot, hogy kitalálj valami mesét!

Flor elgondolkozik.

-         Jó. Elmondom, mi történt.

-         Szuper! Szóval miért is voltál éjjel a temetőben?

-         Azért, mert… eszembe jutott, hogy meg kellene öntözni a virágokat.

-         A virágokat???

-         Igen, mert ha nem kapnak elég vizet, elszáradnak. És mivel úgyse tudtam aludni, gondoltam…

-         Te teljesen hülyének nézel?? Azt hiszed, beveszem ezt a hazugságot??

-         Te mondtad, hogy találjak ki valami mesét.

-         Hagyd abba, ne játssz az idegeimmel!! Az igazat akarom hallani, most!!!

-         Mondtam már, hogy nem vagy az apám. – a lány elindul felfelé. – Ha el akarom mondani, majd elmondom. És akkor majd ordítanod se kell velem azért, hogy megtudd.

-         Elég volt ebből!! – Max odamegy a lányhoz, és megragadja a kezét.

-         Mit művelsz?

-         Most azonnal elmondod, mi történt!!!

-         Eszemben sincs!

Florecita elkapja a kezét Max-tól.

-         Mondd el, mi történt!

-         Nem!!!

A fiú zihálva néz a feleségére.

-         Jó. Nem is kell elmondanod. Úgyis tudom.

-         Tudod?

-         Tudom. Abban a temetőben van Federico, igaz? – Flor hallgat. – Hát persze. Tudhattam volna. Csak te lehetsz olyan őrült, hogy az éjjel közepén kimenj valakinek a sírjához, aki már két éve meghalt.

-         Ma két éve. Ma van az évforduló. És én elfelejtettem. Érted már, miért mentem oda?

-         Nem, nem értem! Egy átkozott évforduló még nem ok arra, hogy hajnali 3-kor érjünk haza a rendőrségről! Ráértél volna holnap kimenni!! De nem, mert Florcita olyan makacs, hogy szép szó és józanész se hat rá!

-         Semmit nem értesz. – rázza a fejét a lány. – Ez nekem fontos. Az első évet elfelejtettem, most ki kellett mennem!

-         Miért kellett??? Mintha számítana, hogy egy nappal előbb vagy később mész ki a temetőbe! Federico-nak már úgyis mindegy, nem?

Csatt! Flor hatalmas pofont ad Max-nak.

-         Soha… soha többé ne mondj ilyet!!! SOHA TÖBBÉ!!! Neked fogalmad sincs, mit érzek! Nem tudod, mennyit szenvedtem Fede miatt! Nem tudod, mennyire szeretem őt! Nem voltál itt, mikor Delfina tönkretette az életünket! Nem te sírtál hosszú órákig egy soha nem létezett baba halála miatt! Nem neked kellett végignézned, ahogy a nővéred haldoklik! És nem neked kellett elvenned valakit, akit nem szeretsz azért, hogy ne szenvedjen az utolsó napjaiban! Nem te tudtad meg 10 perccel a templomi esküvő előtt, hogy minden hazugság volt! Nem te vesztetted el életed szerelmét úgy, hogy soha nem voltatok igazán boldogok! És nem te…

-         Hagyd abba, mert…

-         Fogd be, most én beszélek!! Csak egyszer életedben hallgass végig! Semmit nem tudsz! Nem érted.

-         Mert nem engeded, hogy megértsem!

-         Miről beszélsz??? Nem is akarod megérteni! Mit érdekel téged, hogy érzek?? A lényeg úgyis az, hogy a cég jól menjen, tegyem rendbe az itthoni dolgokat, neveljem fel a gyerekeinket, és próbáljam elmagyarázni nekik, miért nincs soha mellettük az apjuk!! Elegem van ebből!!! Nem bírom tovább! Nem tudlak elviselni!

-         Igazad van. Bocsáss meg! Én csak… Mondd el! Mondd el, mit érzel Federico iránt, hadd értsem meg! Kérlek!

-         Nem tudom elmondani. És nem is akarom.

-         Nem akarod? Miért nem? Én megpróbálom rendbe tenni a kapcsolatunkat, de te nem engeded!

-         Talán ha nem most vennéd észre, hogy mi van velünk! Hónapok óta teljesen kimerült vagyok, nincs egy nyugodt éjszakám, minden nap legalább tízszer sírva fakadok, de ez neked csak most tűnik fel, mikor ordítunk egymással!!

-         Sajnálom, igazad van! Mondd el, mi a baj! Bízz bennem!

-         Látod, pont ez az, amit nem tudok: bízni benned.

Max sóhajt egy nagyot.

-         Mondd el, miért mentél ki a temetőbe… kérlek!

Florcita csak nézi a férjét, majd elcsukló hangon így szól:

-         Azért… mert… elfelejtettem, hogy ma… és… szeretem őt…

-         Még mindig?

-         Igen. Van olyan szerelem, ami sosem hal meg. Ezt mindig érezni fogom.

-         De… miért?

-         Azért, mert ez igaz szerelem! Örök!

-         De hát Fede már rég meghalt.

-         Ez semmit nem változtat az érzéseimen. Szeretem őt! Nem akarlak megbántani, téged is szeretlek, de… amit a Frigo iránt érzek, az más.

-         Hogy más?

-         Nem tudom… csak más.

Maximo közelebb megy Floricienta-hoz, és át akarja ölelni, de a lány elhúzódik előle.

-         Nem… Menj aludni!

-         Még mindig haragszol? Mondtam, hogy sajnálom!

-         A sajnálatod nem teszi ki nem mondottá a szavaidat.

-         Nincs is szíved.

-         Mi?

-         Elismertem, hogy tévedtem, de te mégse tudsz megbocsátani.

-         Van szívem. De nem felejtek. Nem mondom azt, hogy: persze, megbocsátok! Akik ezt mondják, hazudnak.

-         Vagy csak jó emberek.

-         Nincs olyan jó ember, aki azok után, amit te mondtál, két perc alatt meg tudna bocsátani.

-         Hagyjuk abba! Ne veszekedjünk! Késő van, feküdjünk le!

-         Menj csak! Én itt alszok. – rámutat a kanapéra.

-         Miért?

-         Mert félek, hogy megharapsz.

-         Mi?

-         Tudod, mint a szelíd kutyák, akik bebújnak melléd az ágyba, aztán ha elalszol, farkassá változnak.

-         Én nem vagyok farkas.

-         Nem, tényleg nem. Te medvévé változnál, mert az nagyobb sebet tud ejteni. És most tűnj innen! Menj, nem akarlak látni! MENJ MÁR!!!

Maximo felmegy az emeletre, Florencia ledől az ágyra, és zokogni kezd.

*

Flor csodaszép réten sétál. Körülötte a virágokon kívül nincs semmi.

-         Hol vagyok? Tündérkém, hol vagyok? Merre menjek?

Fények jelennek meg előtte a levegőben, és suhanni kezdenek előre. Floricita nevetve fut utánuk. A fények eltűnnek, Floricienta észrevesz egy kövekkel kirakott, keskeny, kanyargós utat. Elindul rajta, és rövid idő múlva az út lejteni kezd. Mesés látvány tárul Florencia szeme elé: egy domb tetején áll, az alatta lévő völgyben hatalmas kastély emelkedik a magasba, amiből különös, földöntúli csillogás árad. A palota körül egy park helyezkedik el, amiben rengeteg virág és fa van, bal oldalt pedig egy apró tó látszik.

-         Csodálatos!

A lány szaladni kezd lefelé a domboldalon. Ahogy elsuhan a virágok mellett, azok szirmai felragyognak, és Flor után szállnak.

A kastély előtt néhány méterrel Florecita megáll. Megbabonázva nézi a hatalmas ajtót, a sok száz tornyot, a széles ablakokat.

-         Tündérkém! Ugye, ott benn van a boldogságom?