-         Tündérkém! Tündérkém, segíts! -         Nem segíthetek, Flor. -         Mi? De hát… miért nem? -         Azért, mert ezt az akadályt neked egyedül kell legyőznöd. -         Hogyan? -         A szíveddel. -         De… ezt a valamit nem is tudom megérinteni. Csak itt van. Nem tudok vele semmit se csinálni. Különben is… miért nem egy sárkányt vagy egy boszorkányt kell legyőznöm, mint az igazi mesékben? Miért nem a gonosz mostohacsaládommal kell megküzdenem, mint Hamupipőkének? -         Mert ez a te történeted, nem Hamupipőkéé. A te meséd. -         Boldog leszek valaha, vagy hiába küzdök? -         Mondtam, Flor: ez a te meséd, te írod. -         De nem én akartam, hogy Fede elmenjen! Nem én írom! A lány ránéz a kastélyra. A herceg eltűnt, az ajtó zárva van. Florencia könnyei kicsordulnak. -         Vannak dolgok, amiknek meg kell történniük. Amik meg vannak írva. -         Az én életem is meg van írva? -         Nincs. Azt te alakítod. A sorsod a te kezedben van. -         Fede elvesztése meg volt írva? -         Igen. -         De miért? Miért kellett elveszítenem? -         Azért, mert meg kellett értened, hogy a szerelem a legfontosabb dolog a világon. -         Megértettem, de ettől még nem kapom vissza a hercegemet! Nem leszek boldog! -         De boldog leszel. -         Hogyan? Max-szal soha nem leszek az, ezt te is tudod. -         Igen, tudom. Nem Max-ra gondoltam. -         Akkor kire? -         Tudod te azt. -         Nem, nem tudom! Hogy lehetnék boldog, ha elvesztettem életem szerelmét? -         Vele leszel boldog. -         Kivel? Fede-vel? -         Igen. -         De… hogyan? Hiszen meghalt. -         Ő meghalt, de a szerelmetek még él. A szerelmetek örök. Ezt soha ne felejtsd el, kicsim! A szerelem örök. És hidd el, boldog leszel a hercegeddel. Mert a te történeted egy mese. -         Visszakapom a hercegemet? -         Igen, csak bíznod kell a szerelem legendájában. -         A… miben? -         Te írod a történetedet, kicsim. Csak te, senki más. Ne hagyd, hogy beleszóljanak az életedbe. Mindig hallgass a szívedre, mert az soha nem fog becsapni téged. Boldog leszel.   -         Flor! Flor, ébredj! Flor! Valaki ébresztgeti. De homályosan még látja a fényeket és a kastélyt. Most nem ébredhet fel. Még nem. Meg kell tudnia, hogyan lehet boldog. Florcita érzi, hogy az a valaki most szelíden rázza a vállát. -         Flor, ébredj! Nem ébredhet fel. A kastély távolodik. Nem, ez nem lehet! Ott kell maradnia. A boldogságáról van szó. Próbálja a völgyben tartani magát, de érzi, hogy zuhan… -         Flor… -         Ne!!! Florencia felül a kanapén. Egész testében remeg, és zihál. -         Mi történt? Minden homályos… Egy erős test átöleli. -         Hol vagyok? -         Itthon vagy, Flor. Nincs semmi baj. Csak álmodtál. – az idegen hangja nagyon megnyugtató. A rét… a völgy… a kastély… a fehér ló… a tündérek… Fede… -         Fede! -         Flor, nyugi, csak álmodtad! Minden rendben van. Florecita most ébred fel igazán. Kibontakozik az ölelésből. Fejéből eltűnik a völgy és a kastély képe. Körülnéz. A nappaliban ül a kanapén, előtte térdel Franco aggódó arccal. -         Jól vagy? -         Persze… mi történt? -         Álmodtál valamit. Nagyon megijedtem. Még soha nem láttam ilyet. Nem tudtalak felébreszteni. Mintha nem akartál volna visszajönni… – Franco aggodalma láthatóan egyre nő. – Biztos, hogy jól vagy? -         Igen. Hogy kerülsz te ide? Azt hittem, csak két hét múlva jöttök meg. -         Úgy volt, de… mindegy, majd később elmondom. Most meséld el szépen, mit álmodtál. -         Semmi különöset, csak… -         Flor, mikor beléptem az ajtón, Fede nevét mondtad. Floricienta szeméből hullani kezdenek a könnyek. -         Igen, mert… vele álmodtam. Egy csodaszép völgyben voltam, egy kastély előtt. A kastélyból kijött Fede fehér lovon. Meg akartam fogni a kezét, de nem tudtam. -         Miért? -         Mert volt valami közöttünk. Olyan volt, mint… egy láthatatlan fal. Nem érhettem hozzá a hercegemhez. Aztán megjelent a tündérem, de nem segített bejutni, Fede meg eltűnt. -         Mondott valamit a tündéred? -         Igen… azt mondta, hogy én írom a mesémet. Hogy boldog leszek. Fede-vel. -         Fede-vel? -         Igen. Mert ő meghalt, de a szerelem örök. A szerelmünk soha nem hal meg. Visszakapom a hercegemet. Ezt mondta. Aztán zuhanni kezdtem, és felébredtem. De tényleg nem akartam visszajönni. Olyan volt… mintha nem egy álom lett volna. Éreztem Fede-t. Tényleg ott volt. – Florencia letörli a könnyeit. – Tudom, hogy nem hiszel nekem. -         Hiszek neked. Ha azt mondod, hogy ez a valóság volt, én elhiszem. -         Komolyan? -         Komolyan. Most már csak azt mondd meg, miért alszol a kanapén. -         Csak… összevesztem Max-szal. -         Miért? -         Nem értette meg, miért mentem ki az éjjel közepén a temetőbe. -         Mit csináltál? -         Te is elfelejtetted. -         Mit? -         Azt, hogy ma van két éve, hogy Fede meghalt. Franco a szája elé kapja a kezét. -         Istenem! Teljesen kiment a fejemből. -         Nekem is. Ha a tündéreim nem jeleznek, eszembe se jutott volna. Kimentem a temetőbe, és elkapott egy rendőr. Max hozott ki a kapitányságról. Mikor hazaértünk, kiabálni kezdett velem, és nagyon összevesztünk. Tessék. Én elmeséltem a történetemet, most mesélj te is! Miért jöttetek korábban haza? -         Azért… mert… szóval… Olivia babát vár. Flor eltátja a száját. -         Tudom… de… sajnálom… -         Sajnálod??? Ez szuper hír! -         Ezt komolyan mondod? -         Persze, miért? -         Mert azt hittem, le fogsz szidni, mert még nem vagyunk házasok. -         Ugyan már! Hiszen még én meg Max… A lány elharapja a mondatot, és megint könnyek szöknek a szemébe. -         Semmi baj. – szól Franco. – Gyere velem! Elmegyünk innen. -         Mi? Hova? -         A nyaralóba. Olivia ott vár. Mondtam neki, hogy először felkészítem a terepet, nehogy megegyétek, mikor ideér. -         Miért ettük volna meg? -         Hát a baba miatt. Attól, hogy te így fogadtad, még nem biztos, hogy mindenki örülni fog. Menjünk! -         De… mikor fogod elmondani a többieknek a babát? -         Az még ráér. Most te fontosabb vagy. Nem hagylak itt. Gyere! -         Kösz, Franco. -         Ugyan, nincs mit. Mindig mellettem álltál, ha szükségem volt rád. Most itt az ideje, hogy én álljak melletted. Floricita elmosolyodik, majd Franco-val együtt elindulnak kifelé.   * -         MI EZ??? – ordít Max. -         Mi történt? – kérdezi álmosan Martin. -         Miért kiabálsz? – ásít Tomi. -         Ki halt meg? – hunyorog Roberta. -         Megmagyarázná valaki, mi ez a cetli? -         Milyen cetli? – Nico odamegy Maximo-hoz, és elveszi tőle az üzenetet. – „Elvittem Floricienta-t, hogy egy kicsit tudjon pihenni. Ne keressetek! Majd jövünk. Franco” -         Szóval? – Don Minimo remeg a dühtől. – Mi ez? Hol vannak? -         Honnan kéne tudnunk? – döbben meg Martin. – Elmentek. Különben is… miért érdekel? Úgyse akarsz utánuk menni. Vagy mégis? -         Nem, dehogy!! Csak tudni akarom, hol mászkál az a kölyök a feleségemmel. -         Hé! – csattan fel Tomi. – Az a kölyök a testvérünk! -         Vagy legalábbis olyan, mintha az lenne. – helyesbít Robi. -         Szóval nem tudjátok, hol vannak? -         Nem. – Martin elindul vissza az emeletre. – De ha tudnánk, akkor se mondanánk meg neked, amíg rendbe nem teszed az idegeidet. Max gyilkos pillantással néz a gyerekek után, és az asztalhoz vágja a cetlit.   * -         Csss, csendben, fel ne ébresszük! Nagyon kimerítő éjszakája volt. -         Max iszonyú dühös lesz. -         Kit érdekel Max? Engem aztán nem! -         Elmondtad neki? -         Mit? -         Hogyhogy mit, hát a babát! -         Max-nak? -         Nem, Flor-nak! -         Ja, persze. -         És? -         Nagyon örült neki. -         Tényleg? -         Aha. Floricienta hallja a suttogó hangokat, de annyi ereje sincs, hogy megmozdítsa a fejét. Mellette tovább mozgolódnak és beszélgetnek. Úgy egy perc múlva a lánynak eszébe jutnak a tegnap éjjeli események, és azonnal felül. -         Flor! – sikít fel Oli. – Te ébren vagy? -         Azt hiszem. Hol vagyok? -         A nyaralóban. – Franco letérdel a lány mellé. – Mondtam, hogy ide hozlak, nem emlékszel? -         De… rémlik valami. – Florencia felkel. – Mennyi az idő? -         Délután fél 2. – mondja Oli kifelé menet. -         Mennyi?? -         Hozok neked valami ételt. – teszi hozzá a lány az ajtóból. -         Nyugi, sehonnan nem késtél el.  – Franco ruhákat nyújt Flor felé. – Tessék, öltözz fel. Olivia ruhái, biztos jók lesznek. -         Kösz. Tudtok valamit Max-ról? – Florencia bemegy a fürdőbe. -         Oli felhívta a házat reggel. Tomi azt mondta, Maximo nagyon dühös, de nem tud tenni semmit, mert nem tudja, hol vagy. Egyébként Tomas azt üzeni, jobban teszed, ha egy ideig még nem mész haza. -         Ilyen dühös volt Max? -         Igen. -         Egyébként hogy kerültem ebbe a szobába? Csak arra emlékszek, hogy jöttünk egy hosszú úton… -         Elaludtál a kocsiban. Olyan állapotban voltál, mintha legalább három hordó vodkát ittál volna meg. Mikor ideértünk, behoztalak a szobába, leftettelek az ágyra, és betakartalak. Ez olyan reggel 6 körül volt, szóval jó sokat aludtál. -         Többet, mint az elmúlt egy hónapban, ezt elhiheted. -         Miért nem hívtál fel? -         Mert nem akartam tönkretenni a nyaralásotokat. -         Ugyan, Flor – Olivia bejön a szobába egy tálcával a kezében. – Tudhattad volna, hogy nyugodtan felhívhatsz minket. Nem haraptuk volna le a fejed! -         Tudom, csak… – Florecita kijön a fürdőből. -         Bármi baj van, hívj nyugodtan. – Franco megpuszilja a lányt. – Most egyél, mi elmegyünk a boltba. Nem baj, ha egyedül hagyunk? -         Nem, dehogy, menjetek csak. És mindent köszönök. -         Ugyan… Olivia és Franco elmennek. Flor megreggelizik. Régóta most először érzi magát teljesen kipihentnek. A tálcát kiviszi a konyhába, elmosogat, majd elindul, hogy körülnézzen a házban. Sorra benyit a szobákba. A ház nagyon nagy. Nehezen, de végül visszatalál a saját szobájába. Odasétál az ablakhoz, és kinéz. A háztól alig néhány méterre ott van a tenger. Floricienta életében most először látja a tengert, pedig mindig is szerette volna. Az esküvő után ő és Max Európába utaztak nászútra. Florencia akkor nem látott egy tengert se. Max nem is tudta, hogy a lány kiskora óta a tengerhez vágyott. Florcita rádöbbent, hogy a férje még a legnagyobb álmát se tudja. Ahogy megfordul, feldönt az ablak alatt álló kis szekrényen egy képet. A kezébe veszi, és ránéz. A fotóról Fede mosolyog rá. Flor könnyei a fényképtartó üvegére csöppennek. A Frigo tudta, hogy szeretne elmenni a tengerhez. Meg is ígérte neki, hogy egyszer elviszi. A halála előtt a tengerpartra foglalt jegyeket kettőjüknek. Floricienta megrázza a fejét, és kifut a szobából. Lemegy a partra. Ha Fede itt lenne, ez lenne életem legszebb napja, gondolja. Életében először a kezébe veszi a tenger vizét. A part ezen részén nagyon szép és tiszta a víz. Florencia ránéz a tükörképére. A hullámzó arc azonban nem az ő arca. Hanem Fede-é. A lány ijedtében elrántja a kezét. A víz kiömlik, és újra eggyé lesz a tengerrel. Florcita néhány pillanatig megkövülve mered a vízre, majd ismét a kezébe vesz egy keveset, és belenéz. Az arc most kétségtelenül az övé. Ez nem lehet… Csak képzelődöm, győzködi magát. Aztán eszébe jutnak a tündér szavai: „A szerelem örök.” Flor lelkében pislákolni kezd a remény halvány lángja. Talán tényleg boldog lehetek vele. Talán tényleg nem veszítettem el végleg. -         Flor! Mit csinálsz? Flor hátranéz. Franco jön felé. -         Semmit, én csak… most látom először a tengert. -         Igen, tudom. És azt is tudom, hogy ez már régi álmod volt. -         Igen… -         Sajnálom, hogy nem hoztalak el ide előbb. -         Nem, nem számít… csak… eszembe jutott, hogy… -         Hogy? -         Hogy ha a Frigo nem halt volna meg, ide jöttünk volna. -         Mi? -         Jegyeket foglalt a tengerpartra, mielőtt elrohant, hogy megkeresse Lorenzo-t. -         Ezt nem is tudtam. -         Max meg még azt se tudja, hogy mindig is szerettem volna látni a tengert. -         Miért nem mondtad el neki? -         Mert Fede halálával valahogy ez az álom is szertefoszlott. -         De most valóra vált. -         Igen… És a tenger így is szép. De… -         Akkor lenne gyönyörű, ha Fede itt lenne veled. -         Igen. – Floricienta kérdőn néz Franco-ra. – Szerinted… lehet… hogy… elképzelhető, hogy… -         Hogy boldog leszel Fede-vel? Florencia bólint. Franco mosolyog. -         Szerintem te és Fede egyek vagytok. Ha rólatok van szó, minden lehetséges. A ti szerelmetek halhatatlan. Megölelik egymást. * A nap hátralévő részében Flor, Franco és Olivia boldogan úszkálnak a tengerben. Florcita nem is emlékszik rá, mikor volt utoljára ilyen boldog. Este azonban a gyerekeire gondol: már nagyon hiányoznak neki. Franco-ékhoz fordul. -         Srácok! Talán ideje lenne hazamennünk. -         Biztos vagy benne? – kérdezi Franco. -         Igen. – bólint Florencia. – Ideje szembenéznem Max-szal. Nektek meg a családdal. -         És mi lesz… ha Max bekattan? -         Nem bujkálhatok örökké ettől rettegve. Különben is… – a lány elmosolyodik. – Ott leszel mellettem. * Este 8 körül érnek haza. A ház ajtaja előtt Floricienta megáll. -         Készen állsz? – érdeklődik Franco. -         Igen. A lány vesz egy nagy levegőt, és kinyitja az ajtót.