|
4. fejezet
Örökké
Floricienta elmosolyodik:
- Hercegem…
Fede kilép a fényből, így a lány már látja az arcát. A fiú pont úgy néz ki, mint mikor meghalt. Florencia meg akarja csókolni a szerelmét, de a Frigo elhúzódik tőle. Szemében szomorúság és fájdalom van.
- Miért tetted ezt, Flor? Miért? Fogalmad sincs, mekkora fájdalmat okoztál nekem.
- Én csak…
- Igen, tudom, csak nem akartál tovább szenvedni. Meg kell oldanod a problémáidat. És amit tettél, az nem megoldás.
- De… te nem hallottad, miket mondtak nekem a srácok.
- Hallottam. Hogy hihetted, hogy azt komolyan gondolták? A kicsik szeretnek téged. Egyszerűen csak furcsa nekik a váltás, amit a babák jelentenek. Mindegyikükből egyszerre tört elő minden, amit magukba akartak fojtani. Meg akartak téged bántani, azért mondtak ilyeneket.
- Miért akartak megbántani?
- Mert még nem szokták meg, hogy már nem ők vannak a középpontban. De ezt el kell fogadniuk, bármennyire is nehéz. És neked nem kell segítened nekik. Ezúttal nem. Ezt magukban kell lerendezniük, egyedül. Adj nekik időt, és minden rendbe jön!
- Most már nem tudok időt adni nekik. Meghaltam.
*
Franco megáll egy sarkon, néhány utcára a raktártól. Egy ideig félelemmel a szemében tekinget körbe, majd meglátja a felé rohanó Delfina-t.
- Franco! Megtaláltad?
- Nem. Te?
- Én se. Lorenzo?
- Ő se találta meg. Most hívtam fel. Sehol nincs nyoma.
- Lehet, hogy már haza is ment.
- Nem ment. Oli-t is felhívtam.
- Most mit csináljunk?
- Nem tudom… Keressük még! Nem tűnhetett el…
- Franco… ugye, szerinted se…
- Nem, nincs semmi baja. – válaszolta meg Franco a ki sem mondott kérdést. Magában reménykedett, hogy igaza legyen. – Meg kell találnunk.
Ekkor színes pöttyök jelennek meg a levegőben. Flor tündérei azok. Repülni kezdenek az utca egyik vége felé. Franco és Delfina összenéznek, majd rohanni kezdenek a fények után.
*
- Nem, nem haltál meg. Én hoztalak ide.
- Miért?
- Mert szeretlek, és nem akarlak elveszíteni. Illetve… nem akarom, hogy utánam gyere.
- De én akarom. Ezért ugrottam. Boldog akarok lenni. Veled.
- Boldogok leszünk. Esküszöm, hogy boldogok leszünk. De nem most. Még nincs itt az ideje.
- Mikor lesz itt az ideje?
- Majd ha már nem lesz semmi dolgod a Földön. De egyelőre még van. Fel kell nevelned a gyerekeidet. Vagy nem szereted őket?
- Persze, hogy szeretem őket! De… jogom van a boldogsághoz. És te vagy a boldogságom. Te vagy a végzetem. Szeretlek!
- Én is szeretlek, de nem lehetünk önzők! Te nem lehetsz önző! A kicsiknek szükségük van rád. Anya kell nekik.
- Max a gondjukat viseli.
- Az lehet, de az anyjukat nem tudja pótolni. Ha valakinek, hát neked tudnod kell, mennyire fáj egy anya elvesztése. Vagy már elfelejtetted, mit éreztél, mikor Margarita meghalt?
- Nem felejtettem el.
- És tényleg azt akarod, hogy a gyerekeid is átéljék ezt a szenvedést? Azt akarod, hogy anya nélkül nőjenek fel? Mit mondasz nekik, mikor majd találkoztok? Mert egyszer fogtok találkozni. Bevallod nekik, hogy elmenekültél a gondjaid elől? Nem fognak neked megbocsátani, Flor. Ezt nem lehet megbocsátani.
- Én is megbocsátottam anyának, amiért elment.
- Az más. Margarita-nak el kellett mennie. Nem volt választása. Neked volt. Önként hagytad el a gyerekeidet. Bele se gondoltál, mennyi fájdalmat okozol. Van fogalmad róla, mennyit fognak sírni miattad? Azt fogják gondolni, hogy nem szereted őket.
- De én szeretem őket!
- Akkor menj vissza, és mondd meg nekik! Ne menekülj a problémáid elől, hanem oldd meg őket!
- Nem tudom megoldani őket!
- Inkább nem akarod. Gyáva vagy. Egy álomban élsz, mert nincs elég bátorságod szembenézni a valósággal. Hová tűnt az a lány, akit megismertem? Hol van az a Floricienta, akibe beleszerettem? Hol van a lány, aki minden útjába kerülő akadályt legyőz, és minden áron valóra váltja az álmait?
- Az a lány meghalt. Azt a Floricienta-t veled együtt temettem el. Nevetek és viccelődöm, de belül megemészt a fájdalom. Ne keresd azt a lányt, mert már nem létezik.
- De igenis létezik! Nem halt meg, csak magadba fojtod! Ott él a szívedben. Félsz újra az lenni, aki voltál, mert már tudod, hogy van, mikor a tündéreid sem segíthetnek, és egyedül kell döntened. Fel kell nőnöd, Flor! Ez a te életed, a te döntéseid! Mosolyogj és ugrálj, de tanulj meg dönteni! Nem lesz mindig melletted valaki, hogy megmondja, mit kell tenned. Menj vissza, és élj tovább!
*
Franco és Delfina odaérnek a híd végéhez. A fények eltűnnek. Florencia teste ott fekszik a hídon, a korláton belül.
- NE!!! – ordít Franco.
- Flor!!! – zokog Delfina.
Franco elszakítja a szalagot, és mindketten odafutnak Floricienta-hoz. A fiú az ölébe emeli az ernyedt testet. Florcita arca falfehér, a szája félig nyitva van, a teste jéghideg.
- Flor, kérlek, térj magadhoz! Könyörgöm, ébredj fel! – Franco magához öleli a lányt.
- Flor, kérlek! – sír Delfina, és megsimogatja a húga haját. – Ne menj el! Kérlek… Most nem hagyhatsz egyedül. Szükségünk van rád…
- Nagyon szeretünk, Flor…
- Gyere vissza, kérlek… Még meg kell ismernünk egymást. Nem mehetsz el úgy, hogy nem voltunk igazi testvérek. Nagyon szeretlek… Flor, kérlek…
- Ébredj fel! Térj magadhoz, Flor…
A lány nem mozdul.
*
Otthon Martin kijön a konyhából.
- Van valami hír? Megtalálták? – kérdezi Oli-tól.
A lány nem válaszol, csak megrázza a fejét.
- Ez nem lehet… Flor-nak nem eshet semmi baja… őt nem veszíthetjük el…
- Azt hittem, nincs szükségetek rá. – szól gúnyosan Olivia.
- Az… hazugság volt. – Martin sóhajt egyet. – Csak azért mondtuk, mert nem tudtuk elfogadni, hogy nem mi vagyunk az elsők az életében.
- Én csak azért bántottam – mondja Maia –, mert szakítottam Facha-val, és nagyon dühös voltam. De nem akartam, hogy így végződjön.
Oli elfordul az ablaktól, és dühösen néz a gyerekekre.
- Néha talán gondolkodhatnátok, mielőtt megszólaltok. Észre sem veszitek, mennyire megbántjátok azokat, akik igazán szeretnek titeket. Flor miattatok akar véget vetni az életének, ha ugyan még nem tett semmit.
- Ne mondj ilyet! – kiabál Tomi.
- Miért ne?? – csattan fel Olivia, és könnyek szöknek a szemébe. – Ismerjétek már be, hogy Flor miattatok ment el! Ti bántottátok meg!
- Nem volt szándékos! – védekezik Roberta.
- De igen, szándékos volt! Azért csináltátok, mert megszoktátok, hogy mindig mindenki azt csinálja, amit parancsoltok, mert itt szeretnek titeket! De nem csak ti számítatok! Ha egy kicsit is törődnétek Flor-ral, észrevettétek volna, hogy borzalmasan érzi magát! Sokat veszekszik Max-szal, nem tud pihenni, állandóan sír, és most még ti is őt hibáztatjátok valamiért, amiről nem tehet!
- Mondtuk már: nem akartuk, hogy ez történjen! – kiabál könnyes szemmel Maia.
- Pedig tudhattátok volna, mennyire bántja, amit mondtok neki! Fede volt élete szerelme, és elveszítette! Rengeteget szenvedett miatta, meg Max miatt is. Most döbbent rá, hogy még mindig Fede-t szereti, és a Max-szal való házassága nem más, mint egy nagy hazugság. De persze mit érdekel ez titeket, hiszen vannak sokkal nagyobb gondjaitok is. A lány, aki az egész életét arra áldozta fel, hogy felneveljen titeket, aki mindent megtett értetek, szenved, és ti mindebből semmit nem vettetek észre, mert annyira lefoglalt titeket a saját életeket! Ha egy kicsit is odafigyelnétek azokra, akik mellettetek élnek, tudtátok volna, hogy Flor nagyon szomorú! El kellett menekülnie ebből a házból, hogy egy kicsit megnyugodjon, pedig ő azt hitte, ti mellette álltok! Egyedül hagytátok, mikor a legnagyobb szüksége lett volna rátok!
Megcsörren Olivia mobilja. Nico, Valen, Bata és Sofi lerohannak az emeletről, és halálsápadt arccal megállnak a lépcsőn. Maia felpattan, és letörli a könnyeit. A kicsik Olivia mellé állnak. A lány felveszi a telefont.
- Halló?
- Szia, Oli, Delfina vagyok.
- Hol vagy? Mi történt? Megtaláltátok Flor-t?
- Igen, megtaláltuk.
- És hol volt?
- Egy régi hídon, a város szélén. Ott feküdt, nem messze a korláttól.
- Hogy került oda?
- Nem tudom. Eszméletlen volt, mikor megtaláltuk. Hívtuk a mentőket, és bevitték a kórházba. Most itt vagyunk Franco-val és Lorenzo-val.
- És Flor hogy van?
- Rosszul. Falfehér volt, és alig vert a szíve. Az orvosok azt mondják, még sosem láttak ilyet. Mintha az élet és a halál között lenne, csak nem tudják visszahozni. És…
Delfi elhallgat. Olivia ekkor Franco hangját hallja.
- Doktor úr! Mi történt? Hogy van Flor?
- Ugyanúgy. – válaszol az orvos. – Lélegzik, és ver a szíve, de nagyon gyenge. Nem tudjuk felébreszteni.
- Mi? De hát… ez hogy lehetséges?
- Elméletileg? Sehogy. Nem tudom, hol van most Señorita Florencia, de egy biztos: mi nem tudjuk visszahozni.
- Ez olyan… mint a kóma? – kérdezi Delfi.
- Nem. Kómában a betegek alszanak. A kisasszony azonban nem alszik. Egyértelmű, hogy ébren van.
- Ébren van? – visszhangozza hitetlenkedve Franco. – Már hogy lenne ébren? Hiszen csukva van a szeme…
- Nem ezen a világon van. Mintha… valakivel beszélne… de nem a mi síkunkon.
- Miket beszél? – csattan fel Franco. – Ez hülyeség! Maga orvos! Hozza vissza!
- Nem érti, hogy nem tudom? Tehetetlen vagyok, ahogy mindenki más is.
- Akkor most mi lesz? – kérdezi ijedten Delfina. – Örökre így marad? Azon a másik síkon vagy min?
- Nem… illetve… fogalmam sincs.
- Nem mondhatja ezt! A maga dolga, hogy visszahozza!
- Az én dolgom lenne, ha tudnám, hol van. De nem tudom. Felhívtam egy pszichológust.
- És?
- Ő se hallott még ilyen esetről, de úgy gondolja, még van remény a gyógyulásra.
- Hogyan?
- Ha Florencia olyan emberrel beszél, aki segíteni akar neki, akkor vissza fogják küldeni. Ez a valószínű, mert ha az a valaki bántani akarná, akkor már megtette volna. Az biztos, hogy nem a kisasszony tartja magát életben. Valaki más védi meg őt.
- De ki lehet az? – kérdezi Delfina.
- Ezt is csak találgathatjuk. Talán egy olyan ember, akinek Florencia nagyon fontos. Aki nagyon erősen kötődik ehhez a lányhoz. Hihetetlen erő kell ahhoz, hogy valaki életben tartsa. Ilyen állapotban már bárki más meghalt volna.
- De kinek lehet ekkora ereje? – gondolkozik Delfina.
- Fede… - motyogja Franco.
- Mi? – döbben meg Delfi, és leteszi a telefont.
- Delfina! Delfi, ott vagy még? – szól Oli a mobilba. Nem érkezik válasz.
A lány leteszi a telefont.
- Hogy van? – kérdezi rögtön Tomas.
- Rosszul. Alig él. Az orvos azt mondja, csoda, hogy egyáltalán még életben van.
Nyílik az ajtó, és belép a vidám Max.
- Helló! – a fiú körülnéz. – Mi történt itt?
*
Florencia a fejét rázza.
- Ez lehetetlen. Soha nem foglak elfelejteni.
- Nem azt kértem, hogy felejts el, mert én is tiszta szívemből szeretlek. De nélkülem kell élned, el kell engedned!
- Nem tudlak! Boldog akarok lenni veled!
- Örökké boldogok leszünk! De vissza kell menned, mert szükség van rád! Nem is gondolnád, mekkora. Ha majd eljön az ideje, együtt leszünk örökké. Ígérem.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Örökké...
